Egy 1961-es antarktiszi expedíció során az orosz sebész, Leonyid Rogozov súlyos alhasi fájdalmakra panaszkodott. Hamar kiderült, hogy vakbélgyulladása van, s ha nem kerül hamar műtőasztalra, a kutatócsapat egy fővel lecsökkent volna. Mivel ő volt az expedíció egyetlen orvosa, kénytelen volt önmagát megoperálni.
„Egyáltalán nem aludtam az éjjel, úgy fájt, mint a pokol” – írta naplójába, majd így folytatta: „még nincs egyértelmű jel a perforációra, nagyon nyomott vagyok. Nincs más kiút… Meg kell próbálnom saját magamat megoperálnom… Ez szinte lehetetlen… Alig tudom már megemelni a karomat.”
Rogozov előre kigondolta, hogy kísérelheti meg a lehetetlent, amelyben természetesen kollégái is segítettek neki. Mindenkinek külön feladata volt. Két főasszisztenst jelölt ki, valaki a tükröt, egy másik pedig a lámpát fogta és irányította. Egy plusz fő is a rögtönzött műtőszobában volt, ha esetleg az egyik asszisztens elájulna. „Mindent szisztematikusan a beavatkozás előtt elmagyarázott, hogy ha esetleg elájulna, a többiek tudják, mi a teendő: adrenalininjekció és mesterséges légcsere” – mesélte a BBC-nek Vladiszlav Rogozov, az orvos fia.
Az általános érzéstelenítés természetesen szóba sem jöhetett, csak a helyi – a hasfalba. „Szegény asszisztenseim! Ott álltak előttem fehér köpenyekben, ám az arcuk jóval fehérebb volt” – írta később a naplójába. „Én is féltem, de ahogy a novocainos tűt magamba szúrtam, utána már átkapcsoltam operáló üzemmódba, s nem nagyon figyeltem másra” – tette hozzá.
A tükör – amely azt a célt szolgálta, hogy a túloldalt is láthassa – nem vált be, ugyanis nem tudta megszokni, hogy mindennek a tükörképét látta. Később a kesztyűjét is inkább levette, mert zavarta a munkában. Mikor elérkezett a műtét végső, legkényesebb fázisához – amikor a féregnyúlványt kiemelik a hasból, majd lekötik – pánikolni kezdett, hogy elveszti az eszméletét. „A vérzés egyre erősebb, az időm meg fogyott… A hashártyám nyitva volt, a sérült részeket pedig még be kellett varrni. Egyre gyengébb lettem, forogni kezdett velem a világ. 4-5 percenként 20-25 másodpercet kellett pihennem” – írta.
Sokáig azt hitte, hogy nem fog sikerülni befejeznie, ám végül nem vallott kudarcot. A kétórás műtét végén még mielőtt pihenni tért volna, utasította „személyzetét”, hogy tisztítsák le a sebészeti eszközöket, s csak akkor vett be antibiotikumot, illetve altatót, mikor már az egész szoba ragyogott. Az orvos csupán két hetet pihent, utána ismét munkába állt.
Volt még egy újabb csavar ebben a rendkívüli történetben: 1962 áprilisában, mikor letelt az egy év, megérkezett a hajó az Antarktiszhez, azonban a hóviharok miatt esélytelen volt megközelíteni a bázist, így a hajó visszafordult, s a tervek szerint újabb egy évet kellett volna várniuk a szovjet kutatóknak, akik már nagyon mentek volna haza. Végül nem késlekedtek annyit, s néhány héttel később egy egymotoros repülőgép „kimentette” őket a fagyos halálból. Mikor hazaértek Moszkvába, az orvost hősként fogadták, a szovjet propagandagépezet pedig lecsapott rá.
